Bréking nyúz....

Hónapokig (lassan mondhatnám évekig) úgy terveztem, hogy a fenti bejegyzés címet majd akkor írom ki, amikor Z. megtanul járni. Végül máshogy alakult.

Hónapok óta egyre gyakrabban jutott eszembe, hogy jó-e az, ha Z. napjait, és rajta keresztül minket, de főleg magamat ennyire megmutatom, hogy az életünk egy része (nagy része) virtuálisan is megjelenik. Többször vettem észre, hogy egy-egy bejegyzés megírása előtt gondolkozom, hogy valamit hogyan írjak le, mit írjak, leírjam-e egyáltalán. Megszaporodtak a piszkozatok, amiket nem publikáltam. Bár a hirdetők nem fizetnének szép összegeket az oldalon elhelyezett reklámokért, a blog olvasottsága már régóta jóval túlmutat a családi, szűk baráti körünkön. Nem tudom kik vagytok, de itt-ott zavar, hogy nem tudom kontrollálni, hogy ki, mikor és mennyit olvas. Ugyanakkor rengeteg segítséget, támogatást, tapasztalatot kaptam ezen a felületen keresztül, így egyértelmű, hogy folytatni kell. Másképp.

Ahhoz, hogy meghozzam a döntést mi legyen a bloggal, visszatértem az alap kérdéshez. Miért blogolok?

1. Amikor kiderült, hogy Z. más, hivatalosan szólva speciális nevelési igényű, nekem a legnagyobb segítséget, információt, támaszt, megértést, ötleteket, továbblépést a nehéz pillanatokban, az érzést, hogy nem vagyok egyedül a körben, amiben állok, a sorstárs mamák (szülők) írásai adták.  Nem a terapeuták, pláne nem az orvosok. Sajnos nekik se idejük, gyakran készségük sincs arra (kivételek vannak!), hogy valódi konzultánsként működjenek. Ezt úgy (is) tudom visszaadni, ha én is megosztom a tapasztalataimat az én utamról. További ide kapcsolódó cél, ahogy P. anyukája fogalmaz a blogjában: terápiás hatású naplóféleség.
2. Azért is kezdtem blogolni, mert a csajok (a legszűkebb barátnős körömben) között mindenki, akinek gyereke van blogol (egy kivétellel mindenki a gyerekeiről). Ugyanolyan szokás ez nekünk, mint a heti csütörtöki vacsoránk, a törzshelyünkön a kerekasztal, az egymáshoz kapcsolódó kerekévfordulós szülinapi ajándékok, a gyerekszületésekre egymásnak készített filmek, a csütörtöktől csütörtökig eső napokban saját, közös blogunk írása. Tehát, hogy a szűk baráti körünk (nyilván a csajokon kívűl még jónéhányan), illetve a családunk (főleg a tőlünk több száz, több ezer km-re élő rokonok) is kövessék a fejlődésüket.
3. Z.-nek meg S.-nek is írom, szeretném egyszer Z.-nek (és nyilván S.-nek is) megmutatni, hogy mekkora utat tettünk meg vele. Szeretném, ha nem csak a szépre, aranyosra, a sikerekre emlékeznénk. Szeretném megmutatni nekik a kudarcokat, nehézségeket, fontos, hogy megtanulják, ez ugyanolyan része az életüknek. Meg egyáltalán emlékeznénk a mindennapokra.

A fentieket átgondolva, meghoztam a döntést. Ezt a blogot megszüntetem.

Van helyette két új blog.
 Az egyiket mostantól az 1. pontnak megfelelően fogom írni. Segíteni szeretnék, azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, korai fejlesztésre van a gyereküknek szüksége, információt, tapasztalatokat keresnek. Őket valószínűleg nem az érdekli, hogy Z. milyen édesen vigyorog, vagy S. mikor fordul át a hátáról a hasára. A mára heti gyakorisággal érkező tanácsot kérő telefonok (az ismerősök ismerősein, a terapeutáinkon, orvosainkon keresztül), emailek is megerősítenek abban, hogy erre szükség lehet. Általánosabban szeretnék írni, nyilván a saját tapasztalatomon, Z. fejlődésén, személyes élményeken keresztül, amennyire lehet megtartva a személyes hangvételt. Itt lesz helye a fejlesztő módszerekkel szerzett tapasztalataimnak, a korai fejlesztési játékoknak, az orvosi vizsgálatok mikéntjének. Nem lesz viszont beszámoló, hogy mit eszünk a karácsonyi ünnepekkor, és melyik szállodában pancsolunk a hétvégén, hogy néz ki Z. gyerekszobája és aktuálisan milyen cukin mosolyog S. Ez az új cím: www.fejlesztohaz.blogspot.com

Igen, nem túl kreatív a neve, amikor létrehoztam, és a 15. név is foglalt volt amit kitaláltam (ráadásul nem működő blogok által foglalt), akkor esett a választás erre. Egyrészt mert ezen a blogon a leggyakrabban használt címke a fejlesztés volt, másrészt pedig, mert a házakkal/építészettel is szorosabb kapcsolatban vagyunk. Ma elkezdem átrakni a korábbi bejegyzések közül a fejlesztéssel kapcsolatosakat, és mától ide írok Nektek. Ezen keresztül szeretném azt is megmutatni, hogy egy gyerek boldogsága független attól,hogy más-e vagy sem, van helye a családban, a szűkebb és tágabb világban.


Van egy másik blog is, amit csak nekik és magamnak írok. Ez mától nem publikus. Azért nem publikus, mert nem tudtam magamban egy olyan határt húzni, vagyis egyértelmű kritériumokat mondani, hogy mi alapján adnék valakinek meghívót. És ki lenne az a 100, akinek adnék (ennyit enged ugyanis a blogspot rendszere). Meg azért is, mert itt nem szeretnék gondolkozni, hogy mit és hogyan írok le. A család és barátok számára talán lesz egy virtuális fotóalbum, ha végtelenek lesznek az energiáim.

Itt és most ez tűnik az optimális döntésnek, nyilván majd idővel kiderül, hogy lesz-e annyi energiám, hogy mindkettő működjön, hasznos, érdekes legyen. Nyilván dupla energiáim nincsenek, így a bejegyzések gyakorisága valamennyit csökkenni fog.
Tudom, van a döntésnek vesztesége is, ezen túl is, ezért is írtam, hogy ez a jelenlegi gondolataim szerint az optimális megoldás. Meg egyébként is nem lehet minden helyzetben, mindenkinek jól járni : )

Miért pont most?
Z. kezelőorvosa az első találkozásunkkor (1,5 éve) a vizsgálat és orvosi kérdések után adott két tanácsot. Hozzátette, hogy nem szeret tanácsokat osztogatni, ami túlmutat a gyerek kezelésén és fejlesztésén, de ezeket a praxisában évtizedek alatt szerzett tapasztalatai alapján mondja.
Nem emlékszem, hogy pontosan hogy fogalmazott, de ez volt az lényege: A más gyerekek elfogadása ma -sajnos- nem egyértelmű, a tolerancia nem elfogadott, és gondoljuk meg, hogy kinek és mit mutatunk, főleg mit mondunk, nehogy felesleges indulatok célpontjai legyünk. Nem feltétlen idegenek által, akár a saját ismerőseink körében. Ez Z. blogját máig még elkerülte, de tudom, hogy számos sorstárs már túl van a szánalmas megjegyzéseken, a lesajnáló kommenteken, és a primitív beszólásokon, leveleken. És igen, van olyan ismerősünk, akik összesúgnak a hátunk mögött.

A másik tanácsát már nem fogadtuk meg, saját tapasztalatunkon keresztül tanultuk meg. Legalább az előbbit fogadjuk el, amíg nem késő, ezért most.

Köszönöm, hogy eddig itt olvastatok. Folytatás pedig kicsit másképp, itt.
Szeretettel.