2010. május 16., vasárnap

Bréking nyúz....

Hónapokig (lassan mondhatnám évekig) úgy terveztem, hogy a fenti bejegyzés címet majd akkor írom ki, amikor Z. megtanul járni. Végül máshogy alakult.

Hónapok óta egyre gyakrabban jutott eszembe, hogy jó-e az, ha Z. napjait, és rajta keresztül minket, de főleg magamat ennyire megmutatom, hogy az életünk egy része (nagy része) virtuálisan is megjelenik. Többször vettem észre, hogy egy-egy bejegyzés megírása előtt gondolkozom, hogy valamit hogyan írjak le, mit írjak, leírjam-e egyáltalán. Megszaporodtak a piszkozatok, amiket nem publikáltam. Bár a hirdetők nem fizetnének szép összegeket az oldalon elhelyezett reklámokért, a blog olvasottsága már régóta jóval túlmutat a családi, szűk baráti körünkön. Nem tudom kik vagytok, de itt-ott zavar, hogy nem tudom kontrollálni, hogy ki, mikor és mennyit olvas. Ugyanakkor rengeteg segítséget, támogatást, tapasztalatot kaptam ezen a felületen keresztül, így egyértelmű, hogy folytatni kell. Másképp.

Ahhoz, hogy meghozzam a döntést mi legyen a bloggal, visszatértem az alap kérdéshez. Miért blogolok?

1. Amikor kiderült, hogy Z. más, hivatalosan szólva speciális nevelési igényű, nekem a legnagyobb segítséget, információt, támaszt, megértést, ötleteket, továbblépést a nehéz pillanatokban, az érzést, hogy nem vagyok egyedül a körben, amiben állok, a sorstárs mamák (szülők) írásai adták.  Nem a terapeuták, pláne nem az orvosok. Sajnos nekik se idejük, gyakran készségük sincs arra (kivételek vannak!), hogy valódi konzultánsként működjenek. Ezt úgy (is) tudom visszaadni, ha én is megosztom a tapasztalataimat az én utamról. További ide kapcsolódó cél, ahogy P. anyukája fogalmaz a blogjában: terápiás hatású naplóféleség.
2. Azért is kezdtem blogolni, mert a csajok (a legszűkebb barátnős körömben) között mindenki, akinek gyereke van blogol (egy kivétellel mindenki a gyerekeiről). Ugyanolyan szokás ez nekünk, mint a heti csütörtöki vacsoránk, a törzshelyünkön a kerekasztal, az egymáshoz kapcsolódó kerekévfordulós szülinapi ajándékok, a gyerekszületésekre egymásnak készített filmek, a csütörtöktől csütörtökig eső napokban saját, közös blogunk írása. Tehát, hogy a szűk baráti körünk (nyilván a csajokon kívűl még jónéhányan), illetve a családunk (főleg a tőlünk több száz, több ezer km-re élő rokonok) is kövessék a fejlődésüket.
3. Z.-nek meg S.-nek is írom, szeretném egyszer Z.-nek (és nyilván S.-nek is) megmutatni, hogy mekkora utat tettünk meg vele. Szeretném, ha nem csak a szépre, aranyosra, a sikerekre emlékeznénk. Szeretném megmutatni nekik a kudarcokat, nehézségeket, fontos, hogy megtanulják, ez ugyanolyan része az életüknek. Meg egyáltalán emlékeznénk a mindennapokra.

A fentieket átgondolva, meghoztam a döntést. Ezt a blogot megszüntetem.

Van helyette két új blog.
 Az egyiket mostantól az 1. pontnak megfelelően fogom írni. Segíteni szeretnék, azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, korai fejlesztésre van a gyereküknek szüksége, információt, tapasztalatokat keresnek. Őket valószínűleg nem az érdekli, hogy Z. milyen édesen vigyorog, vagy S. mikor fordul át a hátáról a hasára. A mára heti gyakorisággal érkező tanácsot kérő telefonok (az ismerősök ismerősein, a terapeutáinkon, orvosainkon keresztül), emailek is megerősítenek abban, hogy erre szükség lehet. Általánosabban szeretnék írni, nyilván a saját tapasztalatomon, Z. fejlődésén, személyes élményeken keresztül, amennyire lehet megtartva a személyes hangvételt. Itt lesz helye a fejlesztő módszerekkel szerzett tapasztalataimnak, a korai fejlesztési játékoknak, az orvosi vizsgálatok mikéntjének. Nem lesz viszont beszámoló, hogy mit eszünk a karácsonyi ünnepekkor, és melyik szállodában pancsolunk a hétvégén, hogy néz ki Z. gyerekszobája és aktuálisan milyen cukin mosolyog S. Ez az új cím: www.fejlesztohaz.blogspot.com

Igen, nem túl kreatív a neve, amikor létrehoztam, és a 15. név is foglalt volt amit kitaláltam (ráadásul nem működő blogok által foglalt), akkor esett a választás erre. Egyrészt mert ezen a blogon a leggyakrabban használt címke a fejlesztés volt, másrészt pedig, mert a házakkal/építészettel is szorosabb kapcsolatban vagyunk. Ma elkezdem átrakni a korábbi bejegyzések közül a fejlesztéssel kapcsolatosakat, és mától ide írok Nektek. Ezen keresztül szeretném azt is megmutatni, hogy egy gyerek boldogsága független attól,hogy más-e vagy sem, van helye a családban, a szűkebb és tágabb világban.


Van egy másik blog is, amit csak nekik és magamnak írok. Ez mától nem publikus. Azért nem publikus, mert nem tudtam magamban egy olyan határt húzni, vagyis egyértelmű kritériumokat mondani, hogy mi alapján adnék valakinek meghívót. És ki lenne az a 100, akinek adnék (ennyit enged ugyanis a blogspot rendszere). Meg azért is, mert itt nem szeretnék gondolkozni, hogy mit és hogyan írok le. A család és barátok számára talán lesz egy virtuális fotóalbum, ha végtelenek lesznek az energiáim.

Itt és most ez tűnik az optimális döntésnek, nyilván majd idővel kiderül, hogy lesz-e annyi energiám, hogy mindkettő működjön, hasznos, érdekes legyen. Nyilván dupla energiáim nincsenek, így a bejegyzések gyakorisága valamennyit csökkenni fog.
Tudom, van a döntésnek vesztesége is, ezen túl is, ezért is írtam, hogy ez a jelenlegi gondolataim szerint az optimális megoldás. Meg egyébként is nem lehet minden helyzetben, mindenkinek jól járni : )

Miért pont most?
Z. kezelőorvosa az első találkozásunkkor (1,5 éve) a vizsgálat és orvosi kérdések után adott két tanácsot. Hozzátette, hogy nem szeret tanácsokat osztogatni, ami túlmutat a gyerek kezelésén és fejlesztésén, de ezeket a praxisában évtizedek alatt szerzett tapasztalatai alapján mondja.
Nem emlékszem, hogy pontosan hogy fogalmazott, de ez volt az lényege: A más gyerekek elfogadása ma -sajnos- nem egyértelmű, a tolerancia nem elfogadott, és gondoljuk meg, hogy kinek és mit mutatunk, főleg mit mondunk, nehogy felesleges indulatok célpontjai legyünk. Nem feltétlen idegenek által, akár a saját ismerőseink körében. Ez Z. blogját máig még elkerülte, de tudom, hogy számos sorstárs már túl van a szánalmas megjegyzéseken, a lesajnáló kommenteken, és a primitív beszólásokon, leveleken. És igen, van olyan ismerősünk, akik összesúgnak a hátunk mögött.

A másik tanácsát már nem fogadtuk meg, saját tapasztalatunkon keresztül tanultuk meg. Legalább az előbbit fogadjuk el, amíg nem késő, ezért most.

Köszönöm, hogy eddig itt olvastatok. Folytatás pedig kicsit másképp, itt.
Szeretettel.

19 megjegyzés:

Südve írta...

Szomorú vagyok. :-(

eorica írta...

én csak feketén olvastalak benneteket, bár fejlesztő pedagógus is a végzettségem, tehát valamennyire szakma a sérült gyerekekkel való foglalkozás, de saját blogom nincs, nagyon szimpatikus család vagytok, és nagyon is mértékkel írtatok a gondjaitokról, de NEM értem meg, ilyen indokokkal miért pont most fejezitek be, ha semmi atrocitás nem ért, és már mindegy a lesajnálás, hiszen mindenki számára kiderült, milyen gondokkal küzdötök, megértem, ha valakinek elege lesz a naplóírásból, de könyörgöm, ne ilyen indokokkal tegye, persze, jogotok :) van erre, de a körítést nem értem, ez olyan mint a drog:), rászoktunk, nem szeretjük a megvonást, igaz, én csak úgy olvastam, mint egy folytatásos könyvet, de szerintem sok embernek segíthetett a másság elfogadásában, a nehézségek megértésében, és ez fontos, amikor az integráció még gyerekcipőben jár, pont ez kell, a személyes élmények, hogy egy ilyen kedves, finom kis lény megszeretése segít a többi sérült elfogadásában is, én meggondolnám ....valamit elkezdeni felelősség...

Névtelen írta...

Szia Viksi !
Sirok, és nevetek egyszerre. Hiányozni fog ez a blog, de örülök, hogy egy kicsit mégis nyomon lehet követni Z-ét, és lehet tovább a háttérből drukkolni neki, és biztatni. Olvastam a héten azt az ellenkampányt, ami nem Titeket érintett, és elég elszomorított. Ezután nem volt meglepetés számomra, hogy Te léptél.
Köszönöm, hogy eddig olvashattam a blogot, szerettem nagyon. Őszintén tisztellek benneteket azért, amit az elmúlt 2 évben megtetettek fejlesztésügyileg.Remélem az új blogon hamarosan megjelenik a mostani cim, de alatta az fog állni : Z. jár.
(Személyesen nem ismerjük egymást, de J.-vel egy városban születtem , és Ő abba a gimibe járt, ahol az anyukám tanitott. Erre az épitészdijnál jöttem rá)
Üdvözlettel:
Ilona

melinda írta...

Értem a döntésedet és támogatom.
Sajnos, egyre nyilvánvalóbb, hogy a blogoknak nemcsak "jó szándékú" olvasói vannak.

Ami nagyon tetszett blogírásodban, hogy a különleges helyzetedben is józanul tudtál gondolkodni és írni, azzal együtt, hogy a mindennapok küzdelmei is átsejlettek a posztokban. Példaértékű, hogy az ilyen sorsú anyukák között mennyire gyakorlatias a fejlesztéshez való viszonyod.

Hiányozni fognak a kedves Z.(és S.) képek. Jó lenne, ha P. ilyen nagyszerű, de nem mindennapi kisgyermeken keresztül értené meg a "más" utakat.

Köszönjük:*

Evelyn írta...

:_(

Névtelen írta...

hát ez remek. egy másik blogot is elért ez a bezárásosdi, csak mert a porontyon sok ráérő rosszindulatú p.na osztja az észt.
sajnálom, szívesen olvastam rólatok, sokat tanultam itt.
minden jót Nektek

egy gyógypedagógus

eorica írta...

de hol osztják az észt? már kíváncsi lettem

viksi írta...

Igen, én is olvastam a cikket+komment áradatot, ahol az "észt osztották". Szerintem a téma felvetés jó, a cikk gyengécske, a kommentek pedig az intelligencia széles skáláján mozognak. Cikk az index poronyt blogjában.
Az én döntésemet ez a cikk azonban nem befolyásolta, már régóta foglalkoztat, hogy mi lenne az ideális megoldás, hogy megmaradjon a hasznos része publikusan, de az életünk bizonyos részei megmaradjanak nekünk.

viksi írta...

Jaj, ez most teljesen meglepett, hogy gyógypedagógusok, vagyis szakemberek is olvasnak. Nagyon örülök!!! Az új helyen a régi blognak pont a fejlesztős részét szeretném továbbvinni, a személyes tapasztalatainkon keresztül. Nem fogok másképp írni (csak így tudok : ), és nem leszek érintett mama helyett szakértő sem. Szóval ez csak amolyan fél búcsú.

petár írta...

Nagyon bölcs döntést hoztál, Viksi.

Timszike írta...

Sajnalom, es megertelek :(

Maris írta...

Én már nem emlékszem,hogy legelőször hogyan jutottam ide. Még csak ismerős sem vagyok, és sorstárs is csak lazán véve (autista húgom gondnokaként). Csak úgy simán és egyszerűen: szívesen olvastam Zé kalandjait, visszajártam, és drukkoltam.
Sosem kérdeztem, zavar-e, ha vadidegenként idejövök, és beleszólok... Talán kérdeznem kellett volna, de erre is csak most jövök rá.
Hát, ha így döntöttetek,... akkor ez így van jól!Sziasztok! Vigyázzatok egymásra.

Anita írta...

Viksi, legfőként értem. És annak ellenére, hogy hetente látlak Titeket és még gyakrabban beszélünk, sajnálom. Gondolkoztam, hogy miért. Hiszen ezeket mind-mind elmeséled, ha kérdezem, vagy akár anélkül is. Aztán rájöttem. Hát azért mert jó olvasmány volt ez a blog. Igen, ilyen egyszerű, élveztem olvasni. Jól írsz, na!

Névtelen írta...

Szia Viksi!
Hát, mondhatom én is nagyon sajnálom, hogy ez a blog megszűnik, tudom, nem helyettesíti a személyes találkozásokat (amik manapság elég ritkásak köztünk), de azért legalább az illúzió megmaradt nekem, hogy kb.képben vagyok veled, meg Zé-vel. Biztos nyomon követem majd a másik, publikusat is, legalább akkor onnan merítek egy kis infot. Vagy még inkább majd gyakrabban megyek hozzátok...:o))
Azt el sem tudom képzelni, hogy a te félmondataid, és a kommentekben is megjelenő utalgatások mit jelenthetnek arról, hogy emberek beszólnak, meg ellenkampányolnak...Számomra ez teljesen érthetetlen...De mindegy is. Úgyis az olyanok, mint te/ti számítotok, akik energiát adtok másoknak is azzal, hogy kicsit megmutatjátok magatokat, meg azt a kemény munkát, amit végigcsináltok. Én csak minden szépet és jót tudok itt kívánni a jövőben is nektek, és akkor see you élőben:))) Addig is millió puszi, Hencsi

fejlesztohaz írta...

A. lehet egyszer majd ajánlatot is megtanulok írni ;))

fejlesztohaz írta...

ami még kimaradt: nem fáradtam el a naplóírásban, sőt... írni is függőség nemcsak olvasni : )
hosszú távon tervezem írni, mert úgy van igazán értelme, ha látható a teljes út. viszont reményeink szerint Z. jövőre 'kirepül' a biztonságos családi fészekből, és közösségbe meg, ahol már nehezebb lesz őt, meg magunkat megóvni az esetleges atrocitásoktól. hiszem, hogy a tapasztalataink fotók nélkül is érdekesek lesznek, bár tény egy Zé mosoly ereje néha felülmúlhatatlan : )

Névtelen írta...

Kedves Viksi!Mi is váltottunk pár emailt, olvastalak, drukkoltam a második babád érkezéséhez a háttérből.Mivel nekem is cmv-s a babám de Őt ennyire nem érintette mint benneteket, sok hasznos dolgot tanultam a blogotokból,, kaptam hasznos tanácsokat tőled.A feljesztést pedig egészséges babáknak is ajánlott én úgy vélem.Szomorú vagyok, hogy így kellett dönts, és nem tudom a "családi blogba" nyerek-e majd betekintést? Mélységesen megértem a döntésedet, mint "más" baba szülője, én is kaptam már hideget-meleget, olyan szülőktől akik hírből sem ismerik ezt a fajta másságot.Akkor nekem is úgy kellett döntenem írom a blogunkat, hisz az én babám betegsége igen ritka, alig van tapasztalat ezzel kapcsolatban, és engem is sok szülő megkeresett már mit tegyen, hová forduljon, ami utakat már bejártunk azokról érdeklődtek.tehát csak úgy mint Te, én is a hasonló sorsú anyukák, babák tapasztalatát akartam megosztani másokkal, hisz nekem alig segített valaki merre tovább.
Szomorú tény, hogy egyes unatkozó emberek olyan véleményt alkotnak amikkel másokat sértenek.Nekik átadnám csak 1 hétre a gyermeket, akit másképp kell ellátni, orvoshoz kell vinni, fejleszteni, gyógytornára kell vinni, időt, fáradságot, anyagiakat nem kímélve.Fejvesztve jönne vissza, és vonná vissza azokat a mondatokat amikkel másokat sértenek.kaptunk már mi is olyat, hasonló gonddal küzdő babás anyukától, hogy mit képzelek én, hogy ezt vagy azt miért csinálom a gyermekemmel, mit miért adok vagy nem adok neki, mert Ők biza nem - holott az orvosaink tanácsára cselekszem mindig.Egyszóval megértem ha ilyeneknek nem akarod kitenni magad, nekünk kicsit más a szemléletünk, a lelkünk, nem hiányzik a felesleges aggodalom ki mit és miért tart helyesnek abból amit mi teszünk és cselekszünk.
Sok sikert kívánok az új bloghoz is, és továbbra is hűséges olvasód:(J)

vildiko írta...

Zugolvasótok voltam eddig. Eliot egy sorstársának vagyok az Anyukája, így keveredtem Hozzátok is. Hiányozni fogtok! De a fejlesztős részt mindenképpen követem!
Minden jót Nektek!
Nagyon szimpatikus család vagytok!
Ildi (vildiko)

Névtelen írta...

Nagyon sajnálom,hogy nem lehet ezentúl látni a képeket ,ami a lelkemet boldoggá tette.Én már idős vagyok, de szivesen olvastam ezt a mindenki számára tanulságos blogot